Kell-e beszélni a kommunisták származásáról?

szocdem ellenes antiszemita Szociáldemokrata ellenes plakát a tanácsköztársaság után. A vörös bohócként ábrázolt szakszervezeti vezetőt úgy jelenítették meg, mint aki az álarc alatt valójában zsidó. (A pajesz, a kopaszodó kerek fej, a görbe orr, a vastag ajkak a zsidóság ismertetőjegyei voltak a korabeli antiszemita rajzokon. Ezzel szemben az álarcon látható kackiás bajusz „nemzetinek” számított.)

Az OFI 11. osztályos tankönyve részletesen foglalkozik azzal, hogy miért volt sok zsidó származású vezető a kommunisták között a tanácsköztársaság idején. A tankönyv azért ír erről a kérdésről, mert már a tanácsköztársaság idején megjelent az az értelmezés, hogy a kommün nem más, mint „zsidóuralom”. A Horthy-korban pedig széles körben népszerű volt a „kommunisták = zsidók” azonosítás. De napjainkban is lehet hallani olyan véleményt, hogy „a zsidók mindig az internacionalista, nemzetellenes, kozmopolita ideológiákat szerették”, illetve „a kommunizmus a zsidók műve, hogy a királyok és nemesek helyére kerülhessenek.”

Szerintem tehát három okból is érdemes egy kicsit körüljárni ezt a kérdést:

  1. Enélkül a Horthy-korszak antiszemitizmusa nem lenne érthető
  2. Ma is vannak, akiket kifejezetten érdekel ez a téma
  3. Megkísérelhetünk megérteni néhány fontos történelmi jelenséget: az asszimilációt és az antiszemitizmus

Vizsgálódásunkat kezdjük a tényekkel! A tanácsköztársaság népbiztosainak nagyjából a kétharmada volt zsidó származású, miközben az ország lakosságának mindössze 5-6%-a volt izraelita vallású. Valóban az látszik tehát, hogy a tanácsköztársaság vezetői sokkal inkább érkeztek zsidó családokból, mint keresztényekből. De vajon miért alakult így? A fent idézett antiszemita „magyarázat” szerint azért, mert „a zsidók mindig az internacionalista, nemzetellenes, kozmopolita ideológiákat szerették”. Ez az állítás azonban csak akkor lenne igaz, ha a Magyarországon élő zsidóság egészében a tanácsköztársaság híve lett volna. Ez viszont egyáltalán nincs így. 1919-ben a Magyarországon élő zsidók túlnyomó többsége ugyanúgy elutasította a tanácsköztársaságot, ahogy a keresztények többsége is. Miért? Mert a kommunisták ateista propagandája nem csak a keresztény vallásgyakorlását akarta betiltani, hanem mindenféle vallásosságot. Egy hithű izraelita tehát eleve nem támogathatta az ateista tanácsköztársaságot. De nem támogathatták azok a zsidók sem, akik a dualizmus idején asszimilálódtak és immár magyar nemzetiségűnek és izraelita vallásúnak tartották magukat. Ugyanígy azok az asszimilánsok sem támogathatták a tanácsköztársaságot, akik zsidó családba születtek, de később kikeresztelkedtek. (Ilyen volt például Szerb Antal, aki zsidó családba született, de hétéves korában családja áttért a katolikus vallásra, s ilyen szellemben is nevelkedett, keresztény iskolába járt, ahol paptanárok formálták személyiségét.) Nyilván a gazdag zsidó polgárok sem támogathatták a vagyonukat államosítani akaró kommunistákat. (Így például az államosított csepeli Weiss Manfréd gyár tulajdonosai esetében.) Mindezek fényében az sem meglepő, hogy a kommunista vörösterror áldozatai között izraelita vallásúak is voltak. Vagyis az igaz ugyan, hogy a kommunista vezetők között sokan voltak zsidó származásúak, de az már nem igaz, hogy a zsidók közül is sokan lettek volna kommunisták.

satan-mask stalinOrosz kommunistaellenes plakát, mely szerint a kommunista álarc mögött a sátán van, akit Dávid-csillaggal a homlokán ábrázoltak. A plakát célja egyértelmű: a különböző elemeket (kommunisták, zsidók, sátán) akarja azonosítani egymással, hogy az egyik iránt érzett ellenszenvet átvigye a többi elemre is. Vagyis a kommunistákat úgy akarták lejáratni, hogy a keresztények számára a sátánnal azonosították őket, az antiszemiták számára pedig a zsidókkal – hogy a sátán, illetve a zsidók iránti gyűlöletüket átvigyék a kommunistákra is.

De vajon az igaz-e, hogy a kommunisták többsége zsidó származású volt? Amit vizsgálni szoktak, az a kommunista vezetők származása. (Ez főleg azért van így, mert a rendszer pontos támogatottságát nem lehet megmondani.) Még pedig az országos vezetőké. Ha azonban a vizsgálódást kiterjesztjük a fővároson kívülre, akkor már csökken ez az arány. Láttuk korábban, hogy a kommunisták inkább a városokban voltak erősek, leginkább pedig a fővárosban. Abban a fővárosban, ahol ekkoriban a lakosság 20-25%-a volt izraelita. Ugyanekkor az egyetemi hallgatóknak pedig mintegy harmada. Vagyis a tagságát a városi lakosságból merítő kommunisták között egyáltalán nem meglepő, ha az országos átlagnál nagyobb volt a zsidó származásúak aránya, hiszen a városokban és különösen a politika iránt jobban érdeklődő értelmiségiek körében is legalább 20-30% volt izraelita.

De mi lehet a magyarázat arra, hogy a kommunista vezetők közt még ennél is nagyobb, kétharmadnyi volt a zsidó származású? Erre akkor tudunk érdemben válaszolni, ha megnézzük, hogy a kommunista vezetők miként gondolkodtak saját zsidó származásukról.

Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem.”

E szavakkal vallott Kun Béla saját zsidóságáról a Tanácsok Országos Gyűlése ülésén mondott egyik beszédében. E vallomást nagy tetszés és egyetértés fogadta a gyűlés jegyzőkönyvének tanúsága szerint.

– Miért van Garbai benn a népbiztosok tanácsában?

– Hogy legyen valaki, aki az aktát szombaton is alá tudja írni.

A korabeli, ellenzéki vicc azt sugallta, hogy a tanácsköztársaság vezetői között csak elvétve találni nem zsidókat. A vicc poénja egyébként erősen félrevezető: úgy állítja be a kommunista vezetőket, mintha vallásos zsidók lettek volna, akik betartják a vallási előírásokat. (Egyébként az is jól látható, hogy a vicc azokban támaszthatott kommunistaellenes érzéseket, akik eleve visszatetszőnek tartották, hogy egy izraelitából politikus legyen Magyarországon.)

Kun Béla tehát azzal, hogy kommunista lett, megtagadta saját zsidóságát. Kommunistaként már nem tekintett magára zsidóként, hanem csak egykori zsidóként, aki már nem az. Ezért helyesebb őt „zsidó származású kommunistának” mondani, nem pedig „zsidó kommunistának”. Ezzel pedig végre el is jutottunk oda, hogy megkíséreljük a történeti folyamatok figyelembe vételével, korrektül megválaszolni azt a kérdést, hogy miért lehetett a kommunisták között magas a zsidó származásúak aránya?

Ennek megértéséhez azt kell látnunk, hogy milyen hatások értek egy Magyarországon élő zsidót a tanácsköztársaságot megelőző időszakban. A tizenkilencedik század végére a dualista Magyarországon erősen eluralkodott a nemzeti sovinizmus. Ennek tetőzése leginkább az 1895-1896-os millenniumi időszakhoz és az ekkor (1895 és 1899 közt) hatalmon lévő Bánffy-kormányhoz köthető. Ekkor erőteljes nyomás nehezedett az ország nemzetiségi lakosaira, hogy asszimilálódjanak a magyar nemzetállami eszméhez. A kormány kezdeményezte a helynevek magyarosítását, elvárták a családnevek magyarosítását, s akadályozták a nemzetiségek anyanyelvhasználatát és nemzetiségi kultúrájuk ápolását. Ha egy zsidó érvényesülni akart a közéletben, illetve az államigazgatásban, akkor a keresztény hitre való áttérés is hasznosnak bizonyult számára. Félreértés lenne azonban azt hinni, hogy ez az „asszimilációs nyomás” kizárólag erőszakos módon jelentkezett volna, aminek az állampolgárok gyengeségből vagy karrierista képmutatásból hódoltak csak be. Az asszimilációs nyomás ugyanis leginkább ahhoz volt hasonló, mint amikor a huszadik századi kommunista diktatúrák elvárták az állampolgároktól, hogy legyenek párttagok, lépjenek be a szakszervezetbe, illetve a kommunisták ifjúsági mozgalmába, vegyenek részt a különböző ünnepélyeken, stb. Ez az asszimilációs nyomás a századforduló Magyarországán élő minden nemzetiségre hatott. A zsidóságra azonban egy fokkal jobban, mivel nekik a teljes asszimilációhoz még a vallásukat is le kellett volna cserélniük. Érdemes belegondolni, hogy egy 19. században bevándorló zsidónak mi mindenben kellett megváltoznia ahhoz, hogy végre „jó állampolgárnak” tekintsék:

  1. Meg kellett tanulni magyarul (Ne feledjük, hogy a 19. században a Magyarországon élő állampolgároknak nagyjából csak a fele volt magyar anyanyelvű!)
  2. Meg kellett ismernie a magyar történelmet és kultúrát
  3. Meg kellett ismernie a keresztény kultúrát
  4. Magyar nemzetiségűvé kellett válnia
  5. Magyarosítania kellett a nevét
  6. Be kellett illeszkednie a kor változóban lévő úri-polgári (részben feudális, részben polgári-kapitalista) társadalmi rendjébe
  7. Át kellett térnie a keresztény vallásra

Ezt az asszimilációs folyamatot mutatja be lépésről lépésre A napfény íze című film.

A magyar zsidóság túlnyomó része jelentős előrehaladást ért el a fenti folyamatban 1919-ig. Túlnyomó többségük lojális állampolgár volt, megtanult magyarul, magyarnak vallotta magát (ennek őszinteségét bizonyítja, hogy többségük akkor is így tett, amikor a trianoni béke elcsatolta őket az országtól), sokan még a vallásukat is elhagyták és felvették a kereszténységet, többen pedig még nemesi címet is szereztek (ezzel próbálva meg bekerülni a társadalom felsőbb köreibe). Voltak azonban olyanok is, akik az asszimilációs lépcsőkön felfelé haladva valahol elbuktak. Nem tudtak, illetve nem akartak továbblépni, de visszalépni se. Így válhattak egyesek gyökértelenné, akik a zsidó és a keresztény kultúra közti határátlépés során megrekedtek a kettő közti senkiföldjén. Ők olyan közösségekben érezték jól magukat, amelyek nem vallási és nem nemzetiségi alapon szerveződtek. Ezért tehát azt mondhatjuk, hogy a zsidóságból az asszimilációs folyamat során lemorzsolódók váltak fogékonnyá a kommunista nézetekre, mivel a kommunistává válás éppen arról szólt, hogy meg kellett szabadulniuk korábbi identitásuktól (nemzetiség, vallás, osztályhelyzet). És így válik érthetővé, hogy miért éppen a zsidóságból érkezett a kommunisták jelentős része. Nekik kellett ugyanis a leghosszabb utat bejárniuk az asszimilációs folyamat során, ezért nem meglepő, hogy itt volt a legnagyobb a lemorzsolódás. (Egy nemzetiséginek nem kellett vallást váltani, egy keresztény magyarnak pedig elég volt elfogadnia a fennálló társadalmi viszonyokat ahhoz, hogy jó állampolgárnak számítson.)

Ugyanezt a folyamatot láthatjuk akkor is, ha megnézzük, hogy milyen politikai mozgalmakba léptek be leginkább a trianoni békével elcsatolt területeken élő magyarok. Azt láthatjuk ugyanis, hogy az utódállamokban a magyarok jelentős része éppen azért fordult az ottani munkásmozgalmi (szociáldemokrata és kommunista) szervezetek felé, mivel ezek várták el tőlük a legkevésbé a nemzetállammal való azonosulást és az asszimilációt. Vagyis a nemzetiségi (kisebbségi) sorba került határon túli magyarokkal ugyanaz a folyamat játszódott le ekkor, mint a magyarországi zsidó kisebbséggel.

Reklámok