Az erőszak a háború utáni Magyarországon

Balra a forradalmi törvényszék akaszt Sátoraljaújhelyen, jobbra a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményesei akasztanak Tabon

 Az 1919-es eseményekre szokás úgy tekinteni, mintha ez egy különösen erőszakos fejezete lett volna a magyar történelemnek. A vörös- és a fehérterror mértékéről, a halottak számának megbecsléséről immár évszázada vitatkoznak történészek, publicisták, politikusok és a történelem iránt érdeklődők. A véres „számháború” közepette pedig gyakran elfelejtkeznek arról, hogy az eseményeket azok összefüggéseivel együtt kellene vizsgálni. Ha ezt tennék, akkor kiderülne, hogy az első világháborút követően minden tekintetben megnőtt a társadalom erőszakossága. És pedig nem csak nálunk, Magyarországon, hanem mindenütt Európában, sőt még az Egyesült Államokban is. (Nem véletlenül ekkor következett be a gengszterkorszak…)

Már 1918 őszétől megfigyelhető az erőszakos cselekmények (lincselés, rablás, gyilkosság, merénylet, verekedés) számának növekedése, s a közállapotok majd csak az 1920-as évek közepére normalizálódtak Magyarországon. A történeti kutatások arra is rámutatnak, hogy a kortársak általában eltúlozták az erőszakos halált elszenvedők számát – még pedig általában úgy, hogy saját politikai ellenfeleiket feketítsék be ezáltal. Ha azonban összehasonlítjuk a magyar eseményeket más országok helyzetével, akkor azt láthatjuk, hogy nálunk arányaiban kevesebb áldozatot követelt az első világháború utáni forradalmi-polgárháborús időszak, mint orosz, német, osztrák, olasz vagy éppen finn területen. Ebbe feltehetőleg az is közrejátszott, hogy a Károlyi-kormány lefegyverezte a frontról hazatérő katonákat.

Az is figyelemreméltó, hogy a témán belül szinte csak a vörösterror és a fehérterror összehasonlításáról esik szó, arról pedig jóval kevésbé, hogy spontán lincselések már 1918 őszétől voltak; illetve a román megszállás idején statáriálisan kivégzett magyarok száma meghaladta a vörös- és fehérterror áldozatainak számát. Ezek a tények ugyanis kevésbé illeszkednek bele a bal- és jobboldal immár évszázados egymásra mutogatásába…

Helyi zavargás 1918 novemberében az erdélyi Jósikafalván
un

Urmánczy Nándor parlamenti képviselő, 1920 után a revízió ügyének egyik élharcosa

1918 novemberében szökött román katonák megostromolták a jósikafalvi Urmánczy-birtokot, s több helyi tisztviselőt megöltek. A földbirtokos öccse, Urmánczy Nándor parlamenti képviselő a fővárosban mintegy száz főnyi katonai különítményt toborzott, s odautazott velük visszafoglalni családja birtokát. A birtokot feldúló fosztogatókat tűzharcban elfogták, majd az elfogottakat helyben kivégezték. Összesen mintegy harminc személy halt meg.

Szentes polgármesterének hivatalos jelentése a román megszállás áldozatairól (részletek):

1919. évi április hó 30-án hajnalban, amikor a románok Derekegyháza felől Szentes városát megszállották, Őze Kálmán berekháti korcsmárost ismeretlen román bakák a korcsma udvarán agyonlőtték, állítólag azért, mert valami ismeretlen feljelentő azt állította róla, hogy az ő korcsma üzlete a vörösök tanyája volt. (…)

Ellenforradalmi kísérlet és vörösterror Devecserben

Devecser.png

A devecseri események helyszínei: a templom a képeslap közepén, a járásbíróság épülete jobbra lent

Bírósági jegyzőkönyv részletei az 1919. május 5-én kirobbant devecseri ellenforradalom leveréséről:

 

Elnök: Mondja el, volt-e Devecser községben valami ellenforradalmi mozgalom?

Dénes Géza tanú: 1919. május elején az a hír terjedt el községünkben, hogy a forradalmi kormányzótanács megbukott s ezért mindjárt megalakították a fehér gárdát, lefegyverezték a vörös őrséget, elfogták a direktóriumi tagokat s a fehér gárdisták az egész járást bejárták azzal a hírrel, hogy megbukott a proletárdiktatúra. Az ezen hír nyomában támadt öröm azonban nem sokáig tartott, mert másnap délben, május 6-án már beszélték, hogy Pápáról és Veszprémből jönnek a vörös katonák. Erre a hírre a mieink felfegyverkeztek. A Veszprémből jött vörösökkel ennek következtében egészen harcszerű csatározás is folyt. Körülbelül ötven lépésnyi távolságra volt egymástól a két rajvonal, sebesülés azonban nem történt. A veszprémiek bejöttek a községbe, átvették az uralmat, kiszabadították a direktóriumi tagokat, akik mindjárt a járásbírósági fogdában vörös katonákat vettek maguk mellé, akikkel összeszedték a fehér ellenforradalmárokat.

E: Ez mind május 6-án volt?

T: Igen. Mikor az ellenforradalmárokat összeszedték, már este volt. (…) Aztán reggel felé érkezett meg Szamuely, május 7-én 9 vagy 10 óra tájban. (…) azonnal megalakították a rögtönítélő bíróságot és mindjárt el is kezdtek tárgyalni. Legelsőbben azokat vették elő, akik vezetők voltak és akik a direktóriumi tagokat leginkább bántalmazták. Elsőnek Baják István tartalékos honvédhadnagyot ítélték halálra, miután ő volt az ellenforradalmi mozgalom katonai részének vezetője. Halálra ítélték még Ferenczi Lajos földmívest is és ezt a két halálos ítéletet a templomajtóban felállított bitófán azonnal végre is hajtották. Délután fél hatkor akasztották fel őket. (…)

E: És Szamuely ítélkezett?

T: Igen, Szamuely László.

E: László? Hát nem Tibor volt ott?

T: Nem, Szamuely László volt ott a fő politikai megbízott. (…)

E: Mi volt ennek a Baják Istvánnak a polgári foglalkozása?

T: Tanító volt. (…)

E: És a másik?

T: Ferenczi Lajos földmíves, aki azelőtt községi rendőr is volt. Ez az egyik direktóriumi tagot igen megverte, ezért ítélték halálra.

E: Már most ítéltek-e halálra még másokat is?

T: Igen, Krasovszky Gyulát. De ezt előbb sokáig keresték. Krasovszkyról azt híresztelték, hogy ő szervezte az ellenforradalmat, pedig semmit sem tudott róla. Krasovszky is tanító volt, akit már előzőleg is ki akart túrni az állásából egyik tanítótársa, és forradalmi törvényszék elé állíttatta, mint ellenforradalmárt. A veszprémi forradalmi törvényszék azonban felmentette, mert nem látta beigazoltnak a vádat. Amikor aztán jött ez az ellenforradalom, akkor jó alkalom volt megint ráfogni, hogy ez csinálta. (…)

E: Ezt tehát ki sem hallgatták?

T: Ki sem hallgatták. Ez egy nappal később volt, Krasovszkyt május 8-án délután akasztották fel, kihallgatás nélkül. (…) Közben még ítélkeztek, de halálos ítéleteket egy darabig nem hoztak. A legtöbb embert pénzbüntetésre ítélték s ezen a címen összeszedtek vagy 530 ezer koronát. Május 14-én volt aztán az újabb halálos ítélet, amikor Somogyi János öt gyermekes családapát ítélték halálra, akit éjfélkor a temetőben agyonlőttek.

E: Még aznap?

T: Nem, május 15-én, éjfélkor. (…) Az ő bűne az volt, hogy a szomszéd községbeli tanítót az ellenforradalom napján bevitte Devecserbe. De nem ültette fel a kocsira, hanem a kocsihoz kötötte, úgy ment be vele és ezért ítélték halálra. Az ötödik áldozat Bőnyi Gyula volt, aki a járásbíróságon a bezárt direktóriumi tagokat őrizte s akit amikor bevonultak a vörös katonák, ezek egy része, valami négy-öt vörös katona Bőnyit a járásbíróság kapujában lelőtte.

E: Igen, ez a Markos-féle eset. Markos [János] el is van ítélve emiatt 15 évi fegyházra. (…)

T: Mikor engem úgy este 9 óra után odavittek, akkor Bőnyi már halva feküdt. Ez május 6-án este volt, amikor a vörösök bejöttek, és Markos négy-öt társával elkövette ezt a gyilkosságot.

(…)

E: És kik akasztottak?

T: Krasovszkyt Végh Miklós, (…) Bajákot és Ferenczit pedig a pápaiak. Volt ott egy cserepes, aki önként vállalkozott rá, hogy akaszt. Ez később meg is kapta a magáét.

E: Mi történt vele?

T: Talán, mikor elfogták, valaki elkiáltotta magát, hogy: „ez az, aki fehéreket akasztott”. Erre a nép nekiment és agyonverte.

 

Szamuely Lászlót (aki egyébként Szamuely Tibor öccse volt), valamint a Krasovszkyt felakasztó Végh Miklóst a tanácsköztársaság bukása után halálra ítélték és kivégezték. Ugyanígy járt a Krasovszkyt feljelentő Csaplár János tanító is, aki a tanácsköztársaság idején a devecseri iskola igazgatója volt.

A szövegben említett Markos János esete súlyossága miatt önálló ügy lett. A maga módján egyébként ez is tipikus történet: Markos egy megsebesített, haldokló emberrel kegyetlenkedett szadista módon. Ez a jelenség azért tekinthető tipikusnak, mert szinte minden hasonló helyzetben megfigyelhető, hogy az elkövetők között előfordulnak olyan szadista hajlamúak, akik a másik ember feletti hatalmuk birtokában azt élvezik, hogy a legyőzötteket és megsebesítetteket szadista módon kínozhatják, illetve megalázhatják. Ezen esetek miatt aztán könnyen továbbgyűrűzik az erőszakspirál – a bosszú logikája szerint.

Kommunistaellenesség vádjával kivégeztek három zsidót Miskolcon
1919. május 19-én Miskolcon kommunistaellenesség vádjával kivégeztek három zsidó személyt: Klein Béla orvost, Lefkovics Bernát földbirtokost, valamint Rózsavölgyi Béla orvostanhallgatót.
A fegyverneki román tömegmészárlás

A román offenzíva megindulása után Fegyvernek határában három napig küzdöttek a Vörös Hadsereg egységei a román hadsereggel, a város többször gazdát cserélt. A Vörös Hadsereg július 25-ei visszavonulása után a román haderő egyik ezredparancsnokát Fegyvernek határában egy orvlövész lelőtte. Válaszul a román katonák elfogták és kivégezték a város határában arató parasztokat és velük lévő családtagjaikat – összesen 49 személyt, akik között vegyesen voltak férfiak és nők, felnőttek, fiatalok, idősek és gyerekek is. A helyiek egy évvel később kérvényezték, hogy az elhunytak hozzátartozóit az állam nyilvánítsa hadiözvegynek, illetve hadiárvának – ezt a kérést azonban a kormány pénzhiányra hivatkozva elutasította.

Zsidóellenes pogrom Celldömölkön
1919. augusztus 23-án Celldömölk lakosai népgyűlést tartottak, majd éjszaka a helyi zsidók közül többeket brutálisan megtámadtak. A megtámadott zsidó katonákat és kereskedőket fejszékkel és husángokkal verték agyon. A legalább hat halottat követelő támadásnak áldozata lett Hoffmann Miksa 73 éves kereskedő, valamint Fleischner Márton katonatiszt, a város díszpolgára. Schönthal tojáskereskedőt a felesége és gyermekei szeme láttára fejezték le. A csendőrség a tetteseket nem találta meg, mivel a résztvevők egymásnak igazoltak alibit.
Különítményesek gyilkolják meg a vajkai tanítót, aki a tanácsköztársaság idején faluja vezetője lett

 timaffy

Timaffy Endre vajkai tanító, a fehérterror egyik áldozata

Timaffy Endre 1860-ban született a partiumi Szatmárnémetiben. Tanítóképzőt végzett szülővárosában, s emellett házitanító volt, majd 1883-ban a szigetközi Vajkára nevezték ki tanítónak. A környékbeli falvakban idővel nagy megbecsülést vívott ki magának: postát alapított, temetőt alakított ki, s ő lett a környező települések anyakönyvvezetője is. A helyi sajtóban számos cikke jelent meg, melyben az egyszerű emberek problémáira és a helyi tisztviselők hatalmaskodására hívta fel a figyelmet. Írásai miatt az illetékes főszolgabíró, akit Timaffy egyik cikke miatt megróttak, kiutasítással fenyegette. A tanácsköztársaság idején az 59. évében járó Timaffy lett a falu vezetője. Augusztus 28-án ellenforradalmi különítményesek vitték el és ölték meg. Négy fia közül az egyik, aki katolikus pap volt, így emlékezett édesapjára:

Papunk helyett kommün alatt is

Hitoktató volt az apám

Halálba hurcolta mégis

A fehér düh egy éjszakán

Eltemettük kis falunkban

Ismerős sírdombok között

Három pap szentelte be díszben

A bűnös „tanácselnököt”.

Kinek az volt szörnyű vétke,

Hogy nagy viharnak idején

Ijedt népét magára hagyni

Nem tudta, nem bírta szegény.

Zsidóverés és nemi erőszak a budai Várban 1920 nyarán
Taby Árpád

 

Taby Árpád első világháborús hős, a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg tisztje, majd Horthy kormányzósága idején az államfői testőrség tagja. Nyugállományba vonulása után országgyűlési képviselő lett. Taby az 1930-as években egyike azoknak, akik Szálasi Ferencet arra ösztökélték, hogy lépjen politikai pályára

1920. július 14-én Fischer Mária kisfia, Ernő elmesélte, hogy a Vérmezőn egy katonatiszt megkérdezte a vallását, s amikor megmondta, hogy izraelita, akkor a katona odahívott más gyerekeket, s felheccelte őket, hogy verjék meg a fiút. Másnap Fischer Mária és fia ugyanott megtalálták a katonatisztet, s kérdőre vonták. Taby Árpád főhadnagy az asszonyt és gyermekét felvitette a Várban lévő laktanyába, ahol a nőt több katona megverte és megerőszakolta. Az asszony feljelentést tett. A vizsgálat során orvosi igazolás bizonyította a brutális bántalmazás tényét, azonban az ügyben eljáró hadbíró-ügyész szerint az nem bizonyítható, hogy valóban a katonák tették. A hadbíró azért sem emelt vádat a katonák ellen, mert azok a Nemzeti Hadsereg tagjai voltak, akiket nem lehet elítélni.

Az erőszak megjelenése az 1920-as évek mindennapjaiban

Az erőszak korabeli széles körű elterjedtségét mutatja, hogy a hétköznapi életben, de még a sportpályákon is érzékelhetően nőtt a feszültség, s csak az 1920-as évek második felére sikerült normalizálni a közállapotokat.

Az első félidőben az Újfehértói Sport Egylet még labdát is rúgott olykor-olykor, habár már akkor alaposan elbántak néhány NSE játékossal. Ily körülmények ellenére a félidő csak 1:0 volt Újfehértó javára. Megbőszült ezen az Újfehértói Sport Egylet és a második félidőben a fokosokkal és botokkal asszisztáló közönség óriási tetszése mellett most már teljesen eltekintett a labdarúgástól és ehelyett oly nagy mérvben kezdte űzni az emberrúgást, hogy a Nagykállói Sport Egylet 11 játékosa közül 10 itta meg a levét és nem is egyszer ájultan kellett egy-egy NSE játékost a barátságos mérkőzés színhelyéről elszállítani. A bíró a terrorisztikusan fellépő közönség és az újfehértói játékosok hatása alatt nem tudott erélyesen fellépni, ezért a Nagykállói Sport Egylet végig fair játékot játszó csapata kénytelen volt a pályáról levonulni és hanyatt-homlok menteni a már megtépázott testi épségét. […] A mérkőzés végén egyébként egy ÚSE-ista kijelentette, hogy nem halt meg senki, nem történt semmi baj.

 

Az Újfehértó és Nagykálló közt 1921 őszén lezajlott focimeccsről szóló tudósítást idézi Szegedi Péter: „Ha a bajonett most nálam volna, keresztülszúrnám!” Futballerőszak a két háború közötti Kelet-Magyarországon. Korall, 7-8. (2002. március) 158. oldal.

Politikai merénylet a liberálisok ellen Budapesten 1923-ban

pokolgép A Népszava 1923. február 21-i számában számolt be „Az Est” című napilap és Rassay Károly polgári liberális országgyűlési képviselő elleni merényletkísérletről. A politikai merényletek Magyarországon is hozzátartoztak a háború utáni évek közhangulatához. Az 1920-as években a merényletek fő célpontjai a liberálisok és a zsidók voltak – mivel a hivatalos álláspont és az ezeknél is radikálisabb szélsőjobboldali tömegszervezetek propagandája szerint ők voltak a felelősek az országot ért tragédiákért

Érdemes megnézni, hogy az ország mely területeit fedik le az említett helyszínek! Egyedülálló jelenségnek tekinthető-e a vörösterror vagy a fehérterror? Miért hallottunk ezekről sokkal többet, mint más erőszakos eseményekről? Csak a politika világa vált-e erőszakosabbá ekkoriban?

Az ismertetett esetekről bővebben:

Reklámok