A Hóman-kérdés és a politikai lövészárkok

homan_balint

Interjú Paksa Rudolffal, az MTA Történet- tudományi Intézetének munkatársával a HETEK 2015. augusztus 19-i számában (Forrás):

Jó történész, tehetséges intézményvezető, sikeres politikus – mindez elmondható Hóman Bálintról, mint ahogy az is, hogy tíz évig tartó minisztersége idején jelentősen hozzájárult az antiszemita intézkedések megszületéséhez és a zsidóellenes közhangulat fokozódásához. A Horthy-korszak emblematikus figurájának rehabilitálásáról és a Székesfehérvárra tervezett szobra körül kialakult vitáról Paksa Rudolf történésszel beszélgettünk.

Mennyire volt jelentős történész Hóman Bálint?

Hóman Bálint jó történész volt. A magyar középkori gaz­daságtörténet és pénztörténet kiváló szakértője. Egyike a hu­szadik század első felében alkotó számos remek középkorá­szunknak, amilyen Szentpétery Imre, Domanovszky Sándor vagy éppen Hajnal István volt. Hóman nagyon fiatalon került jelentős intézmények élére. Főleg azért, mert családja jó kap­csolatokkal rendelkezett. Édesapja elismert egyetemi professzor volt, s rokonságban álltak a minisztert, majd később minisz­terelnököt is adó Darányi családdal is. Hóman esete egyéb­ként azon kivételek közé tartozik, amikor vezetői képességekkel rendelkező ember került vezetői pozíciókba.

Van annyira fontos az ő személye, hogy szobrot állítsa­nak neki?

Szögezzük le: Hómannak nem történészi és nem is intéz­ményvezetői tevékenysége miatt akarnak szobrot állítani. Szé­kesfehérvár – ahol a szoborállítás gondolata felmerült – ma arra a Hóman Bálintra akar emlékezni, aki 1932-től 1945-ig volt a város parlamenti képviselője, és sok mindent kijárt a vá­ros javára. Más kérdés, hogy a Székesfehérvárról 1944-ben de­portált zsidóknak esetleg kevésbé lenne jó véleménye Hómanról, de többségük nem élte túl a háborút, hogy elmond­hassa ezt nekünk.

Miért ennyire fontos és aktuális kérdés napjainkban ez az ügy?

Hóman életútja tökéletesen alkalmas arra, hogy a jobb- és baloldal szimbolikus háborúskodásának egyik csatatere legyen. A baloldal az 1945 előtti úri Magyarország „uram-bátyám” vi­lág jellegzetes alakjának látja, aki antiszemita is volt, és par­lamenti képviselőként a végsőkig kitartott a német oldalon a második világháborúban. A jobboldal viszont mártírt Iát Hómanban, aki jó szakember és remek társasági ember volt, mi­niszterként támogatta a kultúrát és a szegények iskoláztatá­sát, ráadásul utálta a Szovjetuniót, és végül a kommunisták börtönében halt meg. Valójában mindkét félnek igaza van, csak észre kellene venniük az érem másik oldalát is.

Hóman személyének megítélése egyébként ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint a Horthy-korszak egészének meg­ítélése. Ez pedig ma az egyik legmélyebb múltértelmezési sza­kadék a jobboldaliak és a nem-jobboldaliak között. E témá­ban már régóta készen állnak a jól bejáratott lövészárkok, ahon­nan mindenki szórhatja az unalomig ismert féligazságait és csúsztatásait, hogy hergelje vele a másik oldalt. Ilyen ügy Hó­man rehabilitálása is.

Rehabilitálhatja-e Hóman Bálintot a Magyar Tudo­mányos Akadémia pusztán tudományos szempontok alapján? Elhagyhatóak-e a morális tényezők? Különválasztható-e a tudomány és a politika?

Hóman Bálintot az MTA 1918-ban levelező, 1929-ben pe­dig rendes tagjává választotta, vagyis az MTA már kétszer is kifejezte, hogy mit gondol Hóman tudományos teljesítmé­nyéről. Emellett 1933 és 1945 között az MTA igazgató tagja volt. Igazgató taggá a közéleti-politikai befolyással is rendel­kező személyeket választottak. Hómant azután, hogy vallás- és közoktatásügyi miniszter lett 1932-ben. Ugyanez az Aka­démia – tehát még nem a kommunisták által „megszállt” tes­tület – döntött úgy 1945-ben, hogy megfosztja Hómant az MTA-tagságátóI. Ez még azelőtt történt, hogy a népbíróság 1946-ban elítélte volna politikai tevékenységéért. Még az MTA alapszabályát is módosították, hogy Hómant ki lehessen zár­ni. E döntés már egyértelműen morális-politikai alapokon nyu­godott, hiszen Hóman tudományos eredményei nem váltak semmissé. A rendszerváltás óta többen is becsületbeli ügyük­nek érezték, hogy Hóman személyén keresztül rehabilitálják a polgári történetírást. Mások ellenben azt hangsúlyozzák, hogy éppen Hóman személye vállalhatatlan morálisan, ezért nem szabad visszaállítani a tagságát.

Érdemes azonban látnunk, hogy ez a kérdés egy csapda­helyzet: ha az MTA foglalkozni kezd a tagság kérdésével, ak­kor ezzel mindenképpen egy politikai játszma részévé válik. De tudományos tétje nincs a kérdésnek. Hóman életútja és tudományos életművének valós értéke ugyanis egy fikarcnyit sem fog változni, ahogy az 1945-ös döntéstől sem változott.

Hóman Bálint mennyire volt jelentős politikus? Elisme­résre méltó-e az oktatás területén betöltött szerepe és te­vékenysége?

Hóman annak a Gömbös Gyulának a kormányában lett elő­ször vallás- és közoktatásügyi miniszter, akinek egyik közeli barátja volt. A Gömböst követő miniszterelnöknek, Darányi Kálmánnak pedig Hóman az unokatestvére volt. A Horthy-korszakban egyébként két nagyformátumú kulturális mi­nisztere volt az országnak: az 1920-as években Klebelsberg Kuno, az 1930-as években pedig Hóman. Mindketten elérték, hogy jelentős pénzeket fordítson az ország az oktatásra és a kultúrára. Hóman főleg az elemi iskolai oktatást és népmű­velést tartotta fontosnak.

Számos oktatási és sportlétesítmény épült a minisztersége idején, s ő kezdeményezte a nyolcosztályos általános iskola be­vezetését az addigi hatosztályos elemi helyett. Hóman a köz­oktatást uniformizálta és szorosabb központi ellenőrzés alá vonta, a tanrendben pedig növelte a nemzeti ismeretek és a testnevelés szerepét. (A testnevelés azért volt fontos, mivel a trianoni béke rendelkezései miatt nem lehetett tömegesen besorozni a férfiakat katonai kiképzésre.) Vagyis sokkal talá­lóbb lett volna, ha a közoktatási csúcsszervként néhány éve létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központot inkább Hóman Bálintról nevezték volna el.

Hóman tehát az oktatás és kultúra területén elősegítette az állam terjeszkedését, hogy a kormány minél többet ellen­őrizhessen és irányíthasson a társadalom életéből, miközben elszívja a levegőt a másként gondolkodók elől. Egyébként ezek a központosító intézkedések végül a kommunisták malmára hajtották a vizet 1945 után, mivel kész intézményrendszert kaptak a kezükbe, hogy ellenőrizni és irányítani tudják az iskolákat.

Hóman a felsőoktatásban a paraszti szárma­zású népi tehetségeket igyekezett támogatni, de úgy, hogy a zsidó hallgatók helyére akarta őket felvenni. Hosszabb távon ugyanezt akarta el­érni a munkahelyeken is.

Mit tudunk antiszemitizmusáról? Milyen szerepe volt a zsidótörvények születésében és a holokausztban?

Hóman fokozatosan radikalizálódott. Az 1930- as évek első felében még megkülönböztette az asszimilált zsidóságot, valamint a “nemzetietlen” és “felforgató” zsidókat. Azonban a beilleszkedett zsidóság ok­tatási és munkavállalási lehetőségeit is korlátozni akarta.

A második zsidótörvény után azonban már azt javasolta Te­leki Pálnak, hogy faji alapra kellene helyezni a zsidókra vo­natkozó korlátozásokat, amelyek alól csak a kormány adhasson felmentést. Miniszterként pedig olyan rendeleteket adott ki, melyek olyan intézményekre is kiterjesztették a zsidótörvé­nyek hatályát, amelyekre eredetileg az nem vonatkozott (például középiskolák, illetve sportegyesületek).

Hóman „védelmében” fel szokták vetni, hogy 1942 után már nem töltött be miniszteri pozíciót, ezért nem is volt jelentős a politikai szerepe. Ez azonban nem egészen igaz. Hóman 1942 után a kormánypárt szélsőjobboldali szárnyához tartozott, akik elkötelezett hívei voltak a németekkel kötött háborús szö­vetségnek, s elutasították a háborúból való kiugrás gondola­tát. E körben Hóman befolyásos személyiségnek számított.

Az pedig tagadhatatlan, hogy mintegy tíz évig tartó mi­nisztersége idején jelentősen hozzájárult az antiszemita in­tézkedések megszületéséhez és a zsidóellenes közhangulat fo­kozódásához.

A Szálasi-korszakban is részt vett a politikai életben?

Igen. Tagja maradt az ekkorra már megfogyatkozott létszámú parlamentnek. Fontos beszédeket nem mondott ugyan, de rész­vételével támogatta a végsőkig való kitartást a német oldalon vívott szovjetellenes küzdelemben.

Ujváry Gábor, a Veritas Intézet munkatársa szerint Hó­man nem akarta a zsidó emberek halálát, sőt a haláltáborokról készült jelentéseknek sem hitt. Igaz ez?

A magyar antiszemita politikusok és értelmiségiek valóban nem tervezték megöletni a zsidókat. Bár gyűlöletkeltő be­szédeik azonban könnyen gyilkosságra sarkallhatták azokat, akik általában is ököllel szoktak „érvelni”. A magyar antisze­miták túlnyomó többsége egyszerűen csak meg akart szaba­dulni az itt élő zsidóktól. Ezért adták át készségesen őket a németeknek, hogy azok elvigyék őket az országból. Az pedig, hogy mi történik velük a határon túl, egyáltalán nem érdekelte a ma­gyar antiszemitákat.

Úgy tűnik, hogy Hóman is azok közé tartozott, akik nem adtak hitelt a náci koncentrációs táborokról keringő értesü­léseknek. Hóman szemében ugyanis a német kultúrnép volt, akikről el se tudta képzelni, hogy ilyesmire vetemedjenek. Ez egyébként a holokauszt egyik fontos tanulsága: a legcivilizáltabb emberek is képesek szörnyűségek elkövetésére, ha alkalmuk nyílik rá. Tudjuk azonban azt is, hogy Hóman nem emelte fel a szavát a deportálások ellen, de még a deportálások körül­ményei miatt sem, ahogy például Bethlen István vagy Már­ton Áron püspök tette.

Mennyire igaz az, hogy zsidó embereket mentett, példá­ul Szekfű Gyula zsidó feleségét? Az őt végül háborús bű­nösnek nyilvánító perben többen is tanúskodtak mellette, talán ennek is köszönhető, hogy életfogytiglanit kapott halálbüntetés helyett.

Ez igaz. És ez egy újabb érdekes tanulság. A belügymi­nisztérium 1944. évi iratanyaga azt mutatja, hogy még a legtöbb antiszemitának is volt egy-két olyan zsidó ro­kona vagy ismerőse, akinek az érdekében hajlandó volt közbenjárni, ha tudott. Hómannak is megvoltak eh­hez a kapcsolatai. Azt azonban ne feledjük, hogy jóval kisebb kockázattal járt egy ismert politikus­nak kijárni egy mentesítést, mint egy politikai kap­csolatokkal nem rendelkező „egyszerű” állam­polgárnak bújtatni egy üldözöttet.

Mit gondolt a háború folytatásáról? Hogyan viszonyult a német megszálláshoz?

Hóman egyértelműen elkötelezte magát a né­met szövetség mellett, s végig kitartott ezen az ol­dalon. Hogy ezt „megingathatatlan elvhűségnek” vagy „politikai rövidlátásnak” tekintjük-e, az vérmérséklet és világnézet kérdése. A történelem arra ta­nít, hogy egy nagyhatalmaknak kiszolgáltatott gyenge or­szág akkor járhat a legjobban, ha rugalmas politikát folytat. Románia például többször is így tett a huszadik században, Magyarországnak azonban ez jóval kevésbé sikerült. Hóman a német megszállást is a német-magyar szövetség szem­pontjából kritizálta: attól tartott, hogy emiatt a magyar nép esetleg majd megszállót fog látni a németekben, s ezért el­fordulhat a szövetségestől.

Hogyan alakult a sorsa 1945 után?

Az országot háborúba vivő Bárdossy-kormány tagjaként ál­lították népbíróság elé, ahol végül életfogytig tartó fegyházra ítélték. 1951-ben a váci börtönben halt meg a rossz fogvatartási körülmények és bánásmód következtében.