Lehetett-e volna másként?

 mi marad ásványianayag 1919

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a magyar politikusok, katonák, a társadalom egésze lényegében minden rendelkezésre álló lehetőséget végigpróbált, hogy az első világháború után minél kevesebb területet veszítsen az ország. Ezek a törekvések azonban nem jártak jelentős, illetve tartós sikerrel, mivel a nagyhatalmak más sorsot szántak az országnak. Sokakban felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon lehetett volna-e mégis valahogy sikeresen megőrizni a történeti Magyarországot vagy annak nagyobb részét a világháború után? Meglátásom szerint nem. Pontosabban: ekkor már nem. A leggyakoribb feltételezés az, hogy az őszirózsás forradalom idején már meg kellett volna szervezni a katonai ellenállást. Kevéssé ismert, de a Károlyi-kormány idején volt ilyenre példa: a helyi lincselések ellen erővel lépett fel a kormányzat. És éppen ez ösztönözte őket a frontról hazatérő katonák mielőbbi leszerelésére, mivel éppen a hazatérő katonák voltak az elégedetlenségből fakadó spontán lincselések elkövetői. Számos történész mutatott már rá arra is, hogy közvetlenül az első világháború után az is teljesen érthető, hogy miért nem akartak katonai ellenállást szervezni. Károlyiék ugyanis kezdetben hittek abban, hogy igazságos béke fog születni. Viselkedésük csak az utókor mindentudásával látszik naivitásnak, akkoriban azonban szinte minden magyar politikus ebben bízott. Ekkor még azok is bizalmat szavaztak Károlyiéknak, akik később látványosan szembefordultak velük és őket kezdték hibáztatni az ország minden bajáért. Azt is be lehet látni, hogy egy szervezett katonai ellenállás 1918–1919 fordulóján még nemigen járhatott volna sikerrel, mert az országot ellenséges katonai gyűrű vette körbe (cseh, román, szerb és francia antant katonasággal), amely együttesen jóval nagyobb létszámú, jobban felszerelt és sokkal motiváltabb is volt, mint a magyar katonák. (Ez látható a tanácsköztársaság önvédelmi harcainak sikertelenségéből is: egy fronton tudtak ugyan látványos eredményt elérni, de több fronton egyidejűleg már nem.) Mit lehetett volna akkor másként tenni?

Úgy tűnik, hogy a trianoni határoknál jelentősen jobb feltételeket az első világháborús vereség után már nem lehetett kiharcolni. Van azonban, aki azt mondja, hogy ha az első világháború előtt Magyarország másmilyen nemzetiségi politikát folytatott volna, akkor talán elkerülhető lett volna a történelmi Magyarország felbomlása. Az alábbiakban ezt a „lehetőséget” szeretném kicsit körbejárni. Igaz, a történészek általában ódzkodnak a „mi lett volna, ha…” típusú fejtegetésektől, de egyáltalán nem haszontalan végiggondolni néhány főbb lehetőséget.

trianon1920

Nemzetiségi viszonyok a Kárpát-medencében a békekötéskor

Alapvetően kétféleképpen lehetett volna más a dualizmuskori kisebbségpolitika:

  1. Egyesek amellett érvelnek, hogy sokkal keményebb, erőszakosabban asszimiláló kisebbségpolitikát kellett volna folytatni a 19. században, s akkor talán sikerült volna „megmagyarosítani” a nemzetiségeket. Vajon igazuk van-e? Meglátásom szerint nincs. Sőt ez még rosszabb lett volna, mint ami valójában történt. Miért gondolom így? A huszadik században az utódállamok példája azt mutatja, hogy a több évtizeden át tartó erőszakos asszimiláció valóban képes sorvasztani a nemzetiségeket, de teljesen megszüntetni azokat csak akkor tudja, ha viszonylag kicsi nemzetiségi csoportról van szó. Ráadásul az asszimiláció leginkább ott sikeres, ahol vegyesen több nemzetiség él együtt. A történeti Magyarországon viszont a lakosságnak legalább a fele nem volt magyar anyanyelvű. A nemzetiségek pedig alapvetően tömbökben éltek, ezért leginkább a városok voltak az asszimiláció igazi színterei. A szinte borítékolható sikertelenség mellett lett volna egy másik hátulütője is az erőszakos asszimilálási kísérletnek. Ha ugyanis a 19. századi Magyarországon még ellenségesebb, erőszakosabb lett volna a kisebbségpolitika, akkor az még több nemzetiségi sérelmet és indulatot szült volna, ami a huszadik században még kérlelhetetlenebbé tette volna a győztes utódállamokat. Talán még több területet is követeltek volna és szinte bizonyosan még rosszabb sors jutott volna a magyar kisebbségnek a birtokba vett területen.
  2. Mások éppen ellenkezőleg, amellett érvelnek, hogy nagyvonalúbb nemzetiségpolitikával talán el lehetett volna kerülni a történelmi Magyarország széthullását. Meglátásom szerint nekik sincs igazuk: a Szent István-i Magyarország ebben az esetben sem maradhatott volna egyben. A modernkori Európa történetének elmúlt kétszáz évében ugyanis az a tendencia figyelhető meg, hogy minden népcsoport igyekszik előbb kulturális autonómiát, majd területi autonómiát, végül önálló nemzetállamot hozni létre. Ez a nemzetállam pedig igyekszik birtokba venni az adott népcsoport által lakott területet, illetve gyakran azokra a területekre is jogot formál, amelyek korábban az adott népcsoport uralma alatt álltak. Akkor mégis mi értelme lett volna a nagyvonalúbb nemzetiségpolitikának, ha a szétesést nem tudta volna megakadályozni? Véleményem szerint az, hogy ebben az esetben másként esett volna szét az ország, mint ahogy az végül is megtörtént. Miben lehetett volna más a Kárpát-medence története, ha a 19. századi magyar politikai vezetés nagyvonalúbb nemzetiségi politikát gyakorol?
  • Feltehetőleg nem ott húzódtak volna a határok, ahol most húzódnak, hanem sokkal nagyobb esély lett volna a valódi etnikai határok országhatárrá válására. Ha ugyanis a Monarchia idején létrejöttek volna azok a nemzetiségi autonóm területek, amelyeket több korabeli politikus is javasolt, akkor valószínűleg ezek a területi egységek egyben hasadtak volna le, s ezek határaiból lett volna később az államhatár. Ez pedig egyértelműen kedvezőbb lett volna a magyarság számára, mivel jóval kevesebb magyar került volna szomszédos nemzetállamhoz. (Továbbá Magyarországnak sem alakulhatott volna ki az a híre a 19–20. század fordulóján, hogy elnyomja a nemzetiségeit. Így ez nem lehetett volna hatásos érv egy világháborút lezáró békekonferencián.)
  • Nagyvonalúbb kisebbségpolitika esetén szinte biztosan jóval kevesebb embernek kellett volna szenvednie az erőszakos asszimilációtól és kisebbségellenes atrocitások miatt. Még a Szent István-i Magyarország fennállása idején a kisebbségekhez tartozókat kevesebb sérelem érte volna. Így később nekik kevesebb okuk és (követhető mintájuk) lett volna egy ellenirányú erőszakos asszimilációra és etnikai alapú atrocitásokra. Vagyis minden valószínűség szerint még az új nemzetállamokba kerülő magyarok is kevesebb sérelmet szenvedtek volna el a 20. század folyamán.

Úgy vélem tehát, hogy a nagyvonalúbb nemzetiségi politika azért lett volna szerencsésebb, mert összességében sokkal több ember életét tette volna könnyebbé az elmúlt másfél évszázadban a Kárpát-medencében. A nemzetiségi sérelmekből táplálkozó gyűlöletspirál kialakulásának talán elejét is lehetett volna venni, de legalábbis mérsékelni.

De vajon nem utólagos okoskodás-e mindez? Voltak-e Trianon előtt olyan elképzelések, amelyek nagyvonalú nemzetiségi politikát javasoltak, vagyis olyanok, amelyek a nemzetiségeknek kulturális, illetve területi autonómiát adtak volna? Igen voltak. Az alábbiakban ezek közül mutatok be néhányat térképek segítségével, hogy látható legyen: valóban másutt képzelték el a határokat az első világháború előtt, mint később a győztes pozícióból.

palacky1849

A cseh történetírás atyjának is tekintett Palackỳ a Habsburg Monarchia birodalmi gyűlése számára készítette föderalizálási javaslatát a nemzetiségi feszültségek feloldására

A térképet Nagy Béla, az MTA BTK Történettudományi Intézetének térképésze készítette

kossuth1851_1859

Kossuth az elbukott magyar szabadságharc után, már az emigrációban állt elő a dunai népek konföderációjának elképzelésével. Érdemes alaposabban megnézni a térképen, hogy milyen autonóm területi egységekkel számolt

A térképet Nagy Béla, az MTA BTK Történettudományi Intézetének térképésze készítette

okolie1861

A szlovák nemzeti mozgalom 1861-ben terjesztett be javaslatot a bécsi udvarnak, melyben egy autonóm szlovák kerület létrehozását javasolták. Ezt a szlovák többségű városok, vármegyék, illetve járások alkották volna

A térképet Nagy Béla, az MTA BTK Történettudományi Intézetének térképésze készítette

popovici1906

A Monarchia föderalizálásának gondolata Ferenc Ferdinánd trónörökös környezetében nagy népszerűségnek örvendett. A fenti javaslatot a román Aurel Popovici készítette számukra. A Monarchia föderalizálására vonatkozó elképzelésekről itt olvasható áttekintés Romsics Ignáctól

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy-ausztriai_Egyes%C3%BClt_%C3%81llamok

A fenti térképeken megjelenített javaslatokban az a közös, hogy kezdeményezői mindig a gyengébb vagy vesztes pozícióból fogalmazták meg elképzeléseiket. Győztes helyzetből azonban egyáltalán nem volt jellemző a kisebbségi jogokat elismerő és érvényesítő nagyvonalúság. (Sajnos ez az első világháború után sem történt aztán másként.) Trianon okait kutatva az egyértelműen látható, hogy a világháborút lezáró békerendszer a nagyhatalmak érdekeit és elképzeléseit tükrözte. A Magyarországot sújtó rendelkezések szigorában, valamint az utódállamok kisebbségpolitikájában azonban az első világháború előtti magyar nemzetiségpolitika (és annak nemzetközi rossz híre) is tükröződött. A 19. század végének magyar nemzetiségpolitikája tehát leginkább ezért volt tévút. A soviniszta nemzetiségpolitikát folytató magyar politikusok hibája nem csak az volt, hogy nem ismerték fel az Európa történetét meghatározó trendet, ami a nemzetállamok kialakulása irányába mutatott. Nem is csak az, hogy nem tudtak felnőni a kiegyezést megkötő magyar államférfiak reálpolitikai nagyvonalúságához (Deák Ferenchez, Eötvös Józsefhez, id. Andrássy Gyulához, Trefort Ágostonhoz). Sokkal inkább az kérhető számon rajtuk, hogy fontosabb volt számukra a nemzetállam eszméje, mint a nemzetiségekhez tartozó emberek.

Reklámok