Cső, Breuer!

Breuer Vaszilij-székben.jpg

Breuer Marcell (Pécs, 1902 – New York, 1981) az általa tervezett Vaszilij-székben

A kép forrása: https://www.dwell.com/article/design-icon-10-buildings-by-marcel-breuer-956d0193

Mi, magyarok szeretünk büszkék lenni arra, milyen sok felfedezést és találmányt köszönhet nekünk a nagyvilág a golyóstolltól a helikopterig, a hologramtól a számítógépig és az atombombáig, de még a szódát és a C-vitamint is gyakran tartjuk magyar eredetűnek. Nos, ezeknek így ebben a formában a fele se igaz. Nem magyar csinált először szódát vagy működőképes helikoptert, a számítógép és az atombomba létrehozása nem csak a magyar tudósok érdeme, Szent-Györgyi Albert a C-vitamin tömeges gyártásának kidolgozásában vett részt (és utóbb ezért kapott megosztott Nobel-díjat), Bíró Lászlónak és munkatársainak pedig a golyóstoll tökéletesítését köszönhetjük, nem pedig a feltalálását. Az első csőszéket azonban tényleg egy magyar formatervező alkotta meg: a pécsi születésű Breuer Marcell. Előtte és magyar pályatársai előtt tiszteleg az Iparművészeti Múzeum „Breuer újra itthon” című kiállítása, mely 2017. június 11-ig látogatható.

Tovább olvasom!

Nyiss a megbékélésre!

Ajtók kiallitas

A kiállítás a Madách téren, az Örkény Színház előtt volt látható március 16-tól 30-ig

A kép forrása: http://www.kozoshalmaz.hu/kiallitas

 

Érdekfeszítő és előremutató kiállítást készített a fiatalokból álló „Közös Halmaz” elnevezésű csoport Budapest központjába, a Madách térre. Az Örkény Színház előtti téren ajtókat állítottak fel, melyeket kinyitva – fotókon, rajzokon és szövegeken keresztül – a 20. századi magyar történelem traumatikus eseményeivel, azok eltérő nézőpontból való értelmezéseivel szembesült az érdeklődő. A cél egyszerű: nem kell egyetértenünk, de megértenünk muszáj a mások szenvedését, életét, nézőpontját. Az egyes ajtók mögött egy-egy történeti probléma megjelenítése rejtőzött: 20. századi magyar politikusok megítélése, Horthy Miklós és Kádár János öröksége, mindennapossá vált jelképeink (mint például az Árpádsávok és a Nagy-Magyarország sziluett) hatása, a politikai rendszerek előnyei és hátrányai, a kollaboráció témája, a második világháború különböző áldozati csoportjainak sorsa, ’56-os történetek. Az ötletesen interaktív kiállítás a nézőt bevonva, elgondolkodtatva tette empatikusabbá. A kiállítás azzal a céllal született, hogy a múltfeldolgozást és ezáltal a társadalmi megbékélést azzal mozdítsa elő, hogy megértsük a más korban, más élethelyzetekben élt emberek dilemmáit és döntéseit.

Erre a fajta társadalmi léptékű terápiás kezelésre annál is inkább szükség van, mert a kitartóan ásott politikai lövészárkok lassan az egész országot behálózzák és foglyul ejtik azzal, hogy süketté és vakká tesznek a velünk egyet nem értők érveire, élethelyzetére, világnézetére, történelmi tapasztalatira, szenvedéseire. Érdemes tudnunk, hogy a pszichológiai kutatások szerint, ha valaki beleragad a saját sérelmeibe, akkor képtelenné válik empátiát érezni mások szenvedése iránt. Vagyis az áldozatok nem szolidárisabbak más áldozatokkal, hanem éppen ellenkezőleg: hajlamosak csak a saját fájdalmukat abszolutizálni, míg a másokéra érzéketlenné válnak. Éppen ezért fontos a párbeszéd, a mások álláspontjának, tapasztalatainak, élethelyzeteinek megismerése, hogy ne váljunk érzéketlenné ezek iránt, s ne ragadjunk bele a saját traumáinkba. A Madách téren felállított kiállítás olyan módszert alkalmazott, amilyet több nyugati országban is használtak a történelemtanításban (például a francia-német viszály, a gyarmatbirodalmak lakóinak, az amerikai rabszolgák, s más kisebbségek polgárjogi követeléseinek jobb megértésére). A kiállítás mindössze két hétig, március 16-tól 30-ig volt látható a Madách téren. Aki lemaradt róla, annak is érdemes megnézni az ígéretesen bemutatkozó Közös Halmaz csoport honlapját, s figyelemmel kísérni további terveik alakulását.

„Szabadon szolgál a szellem”

Szabadon szolgálAz Eötvös Collegium jelmondata a Pátzay Pál által tervezett bronz emlékérmen

„Szabadon szolgál a szellem” – e szavakkal fogalmazta meg Keresztury Dezső, hogy a tudomány csak akkor tudja ellátni a társadalom, az emberiség üdvének előmozdítását, ha hagyják saját belső törvényszerűségei szerint fejlődni, s nem korlátozzák a tudományos kutatás szabadságát. Keresztury, az egykori magyar oktatási miniszter e szellemben igazgatta 1945 és 1948 között az ország akkor legszínvonalasabb felsőoktatási intézményét, az Eötvös Collegiumot – mindaddig, amíg az egyre gátlástalanabb politikai hatalom el nem lehetetlenítette az elitképzést és a tudományos szabadságot. A hatalom ugyanis nem viselte el az autonóm intézmények létét, és egyre erőteljesebben korlátozta a hivatalos propagandától eltérően gondolkodók mozgásterét. A józan ésszel dacoló, a jogbiztonságot felrúgó, értelmiségellenes politikai hatalmat elsöpörte az idő. Az okozott kárt azonban ez nem teszi semmissé.

A hatalom nemcsak diktatúrák idején próbálja korlátozni a tudományos szabadságot. Újra és újra megjelennek ilyen törekvések. Némelyik sikerrel jár, némelyik nem. Az elmúlt napokban két olyan eset került napvilágra, amikor történészként okkal aggódhatunk, hogy a hatalom visszaél az erejével – s eközben jelentős kárt okoz a tudománynak és a társadalomnak:

  1. A CEU ellehetetlenítésére irányuló kormányzati törekvés az egyik. Stefano Bottoni történész kolléga kitűnően összegyűjtötte azokat az érveket, hogy a CEU elüldözése miért ártana a magyar történettudománynak, s a tágabb értelemben vett magyar tudományos életnek. Írásából csak egyetlen érvet emelnénk ki: jelenleg Magyarországon a CEU könyvtára az egyetlen, ahol hozzáférhetőek a külföldi tudományos kiadványok és adatbázisok. Ezekre se a magyar egyetemeknek, se az MTA kutatóintézeteinek nincs pénze.
  2. Kevesebb visszhangot kapott az a minap kiszivárgott történet, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretében működő ’56-os Intézet történészei fegyelmit kaptak azért, mert szakvéleményt mondtak egy újság megkeresésére – s ebben kritikát fogalmaztak meg a Schmidt Mária irányításával zajló ’56-os emlékév plakátbotrányával kapcsolatban. Szögezzük le egyértelműen: elfogadhatatlan a történész kollégák megrendszabályozására, megfélemlítésére irányuló kísérlet. Ez az eljárás ugyanannyira botrányos támadás a tudományos élet és a kutatói szabadság ellen, mint a CEU-ügy – még ha sokkal kevesebbeket is érint, és kevesebben is szólalnak fel miatta.

Érdemes-e mindezt szóvá tenni, érdemes-e ezek miatt tiltakozni? Egyértelműen. Nemcsak azért, mert ez erkölcsi kötelességünk, hanem azért is, mert ha szó nélkül hagyjuk, akkor már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő áldozata a hatalom gátlástalanságának? És addig is aggódhatnánk, vajon mi is sorra kerülünk majd egyszer, ha nem azt és nem annyira akarjuk, mint a hatalom. Ez pedig épp ellentéte a szabadságnak.

„Liberális egyetem”

Ez egy igazi április elsejei bejegyzés. Nem abban az értelemben, hogy hülyéskedés lenne, hanem azért, mert tulajdonképpen nevetni lehet rajta.

pesellino-libarts.jpg

A hét szabad művészet allegorikus ábrázolása

A kép forrása: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/free7.html

Legyen bár tudatlanság vagy néphülyítés a miniszteri szóhasználat célja, jó ha tudjuk az érettségi, illetve nyelvvizsga bukást megelőzendő: a „liberal arts college” kifejezés nem „liberális egyetem”-et jelent. (Ennél talán csak a „liberális kollégium” lenne rosszabb fordítás.) Az angol felsőoktatási intézmények egy típusát jelölő „liberal arts college” kifejezésnek ugyanis semmi köze nincs a 19. századi politikai ideológiához, a liberalizmushoz. Valójában ugyanis a klasszikus antikvitás idején (vagyis az ókori Hellász városállamaiban és Rómában) gondolták úgy, hogy a „szabad művészeteket” azért kell elsajátítania egy szabad embernek, hogy részt tudjon venni a közéletben. Ezt az örökséget vitte tovább a keresztény középkor is, amikor a kor tudományait „hét szabad művészet” (septem artes liberales) néven tanították. S ezt a régi hagyományt őrzi a „liberal arts college” elnevezés. A mai magyar felsőoktatásban a „szabad bölcsészet” nevű szak nevében köszön vissza ugyanez a tradíció.