„Szabadon szolgál a szellem”

Szabadon szolgálAz Eötvös Collegium jelmondata a Pátzay Pál által tervezett bronz emlékérmen

„Szabadon szolgál a szellem” – e szavakkal fogalmazta meg Keresztury Dezső, hogy a tudomány csak akkor tudja ellátni a társadalom, az emberiség üdvének előmozdítását, ha hagyják saját belső törvényszerűségei szerint fejlődni, s nem korlátozzák a tudományos kutatás szabadságát. Keresztury, az egykori magyar oktatási miniszter e szellemben igazgatta 1945 és 1948 között az ország akkor legszínvonalasabb felsőoktatási intézményét, az Eötvös Collegiumot – mindaddig, amíg az egyre gátlástalanabb politikai hatalom el nem lehetetlenítette az elitképzést és a tudományos szabadságot. A hatalom ugyanis nem viselte el az autonóm intézmények létét, és egyre erőteljesebben korlátozta a hivatalos propagandától eltérően gondolkodók mozgásterét. A józan ésszel dacoló, a jogbiztonságot felrúgó, értelmiségellenes politikai hatalmat elsöpörte az idő. Az okozott kárt azonban ez nem teszi semmissé.

A hatalom nemcsak diktatúrák idején próbálja korlátozni a tudományos szabadságot. Újra és újra megjelennek ilyen törekvések. Némelyik sikerrel jár, némelyik nem. Az elmúlt napokban két olyan eset került napvilágra, amikor történészként okkal aggódhatunk, hogy a hatalom visszaél az erejével – s eközben jelentős kárt okoz a tudománynak és a társadalomnak:

  1. A CEU ellehetetlenítésére irányuló kormányzati törekvés az egyik. Stefano Bottoni történész kolléga kitűnően összegyűjtötte azokat az érveket, hogy a CEU elüldözése miért ártana a magyar történettudománynak, s a tágabb értelemben vett magyar tudományos életnek. Írásából csak egyetlen érvet emelnénk ki: jelenleg Magyarországon a CEU könyvtára az egyetlen, ahol hozzáférhetőek a külföldi tudományos kiadványok és adatbázisok. Ezekre se a magyar egyetemeknek, se az MTA kutatóintézeteinek nincs pénze.
  2. Kevesebb visszhangot kapott az a minap kiszivárgott történet, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretében működő ’56-os Intézet történészei fegyelmit kaptak azért, mert szakvéleményt mondtak egy újság megkeresésére – s ebben kritikát fogalmaztak meg a Schmidt Mária irányításával zajló ’56-os emlékév plakátbotrányával kapcsolatban. Szögezzük le egyértelműen: elfogadhatatlan a történész kollégák megrendszabályozására, megfélemlítésére irányuló kísérlet. Ez az eljárás ugyanannyira botrányos támadás a tudományos élet és a kutatói szabadság ellen, mint a CEU-ügy – még ha sokkal kevesebbeket is érint, és kevesebben is szólalnak fel miatta.

Érdemes-e mindezt szóvá tenni, érdemes-e ezek miatt tiltakozni? Egyértelműen. Nemcsak azért, mert ez erkölcsi kötelességünk, hanem azért is, mert ha szó nélkül hagyjuk, akkor már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő áldozata a hatalom gátlástalanságának? És addig is aggódhatnánk, vajon mi is sorra kerülünk majd egyszer, ha nem azt és nem annyira akarjuk, mint a hatalom. Ez pedig épp ellentéte a szabadságnak.

Advertisements