Mit tettek eközben a magyarok?

BTM_13129_14_diaktuntetes_1919_febr_

Országvédő diáktüntetés 1919 februárjában

A magyar külpolitika az első világháború után jelentős hátrányból indult. Mivel korábban a külpolitika a Monarchia közös ügyei közé tartozott, ezért Magyarországnak sem külügyminisztériuma, sem diplomáciai hálózata nem volt. Ezeket az 1918 őszén függetlenné váló országnak, vagyis a Károlyi-kormánynak kellett elkezdenie kiépíteni. Ezért is volt fontos, hogy mikor hívják meg az országot a békekonferenciára. Itt azonban az ország csak akkor jelenhetett meg, amikor az érdemi döntések már megszülettek. Így az Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál vezette békedelegációnak már nem sok lehetősége volt, hogy befolyásolja a békefeltételeket. A rendelkezésre álló eszközöket azonban ők is megragadták, hogy felhívják a nemzetközi figyelmet az országot ért méltánytalanságokra. Érdemes azonban röviden áttekintenünk, hogy kik, milyen eszközökkel próbáltak küzdeni a történeti Magyarország területének megvédéséért, a kedvezőbb békefeltételekért, illetve a trianoni béke revíziójáért a világháborút követő években.

Tovább olvasom!

A pacifista hadügyminiszter

Nem akarok többé katonát látni!”

A Károlyi-kormány első hadügyminiszterének, Linder Bélának elhíresült szavai

Amikor a múlt eseményeit, szereplőit akarjuk értékelni, két feladatunk van:

  1. A történeti elemzés, melynek során összegyűjtjük a rendelkezésünkre álló tényeket, s megpróbáljuk rekonstruálni az események menetét, a résztvevők cselekedeteinek indítékait.
  2. Az erkölcsi, világnézeti alapon álló ítéletalkotás, melynek során kialakítjuk saját véleményünket az adott történelmi eseményről, személyekről.

A történeti elemzés inkább igényel tárgyilagosságot: körültekintő adatgyűjtést és a múlt megértéséhez szükséges empátiát. Az ítéletalkotás azonban már vállaltan szubjektív: személyes vélemény, amely jelentősen függ az ítéletalkotó személy világlátásától, habitusától. Éppen ezért racionálisan vitatkozni a történeti elemzésről érdemes. (Egyes történészek kimondottan csak azt is tekintik feladatuknak, hogy a történeti elemzést végezzék el, s az ítéletalkotást rábízzák a közönségre.)

Fontos irányelv azonban, hogy ne essünk az anakronizmus csapdájába. Csak akkor járunk el ugyanis korrekt módon a múlt eseményeivel és személyeivel szemben, ha nem az utókor mindentudásával kérjük számon őket. Természetesen az elvárható, hogy egy történelmi szereplő számoljon saját tetteinek lehetséges következményeivel, amikor cselekszik. Ez számon is kérhető rajta. Olyan eseményekért azonban hiba felelősnek tartani valakit, amelyeket nem ő okozott, illetve amelyeket nem láthatott előre. Ugyancsak fontos mérlegelni, amikor egy történelmi személy döntéseit vizsgáljuk, vajon lett volna-e más, jobb lehetőség, amit választhatott volna?

Tovább olvasom!