Lehetett-e volna másként?

 mi marad ásványianayag 1919

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a magyar politikusok, katonák, a társadalom egésze lényegében minden rendelkezésre álló lehetőséget végigpróbált, hogy az első világháború után minél kevesebb területet veszítsen az ország. Ezek a törekvések azonban nem jártak jelentős, illetve tartós sikerrel, mivel a nagyhatalmak más sorsot szántak az országnak. Sokakban felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon lehetett volna-e mégis valahogy sikeresen megőrizni a történeti Magyarországot vagy annak nagyobb részét a világháború után? Meglátásom szerint nem. Pontosabban: ekkor már nem. A leggyakoribb feltételezés az, hogy az őszirózsás forradalom idején már meg kellett volna szervezni a katonai ellenállást. Kevéssé ismert, de a Károlyi-kormány idején volt ilyenre példa: a helyi lincselések ellen erővel lépett fel a kormányzat. És éppen ez ösztönözte őket a frontról hazatérő katonák mielőbbi leszerelésére, mivel éppen a hazatérő katonák voltak az elégedetlenségből fakadó spontán lincselések elkövetői. Számos történész mutatott már rá arra is, hogy közvetlenül az első világháború után az is teljesen érthető, hogy miért nem akartak katonai ellenállást szervezni. Károlyiék ugyanis kezdetben hittek abban, hogy igazságos béke fog születni. Viselkedésük csak az utókor mindentudásával látszik naivitásnak, akkoriban azonban szinte minden magyar politikus ebben bízott. Ekkor még azok is bizalmat szavaztak Károlyiéknak, akik később látványosan szembefordultak velük és őket kezdték hibáztatni az ország minden bajáért. Azt is be lehet látni, hogy egy szervezett katonai ellenállás 1918–1919 fordulóján még nemigen járhatott volna sikerrel, mert az országot ellenséges katonai gyűrű vette körbe (cseh, román, szerb és francia antant katonasággal), amely együttesen jóval nagyobb létszámú, jobban felszerelt és sokkal motiváltabb is volt, mint a magyar katonák. (Ez látható a tanácsköztársaság önvédelmi harcainak sikertelenségéből is: egy fronton tudtak ugyan látványos eredményt elérni, de több fronton egyidejűleg már nem.) Mit lehetett volna akkor másként tenni?

Tovább olvasom!

Kell-e beszélni a kommunisták származásáról?

szocdem ellenes antiszemita Szociáldemokrata ellenes plakát a tanácsköztársaság után. A vörös bohócként ábrázolt szakszervezeti vezetőt úgy jelenítették meg, mint aki az álarc alatt valójában zsidó. (A pajesz, a kopaszodó kerek fej, a görbe orr, a vastag ajkak a zsidóság ismertetőjegyei voltak a korabeli antiszemita rajzokon. Ezzel szemben az álarcon látható kackiás bajusz „nemzetinek” számított.)

Az OFI 11. osztályos tankönyve részletesen foglalkozik azzal, hogy miért volt sok zsidó származású vezető a kommunisták között a tanácsköztársaság idején. A tankönyv azért ír erről a kérdésről, mert már a tanácsköztársaság idején megjelent az az értelmezés, hogy a kommün nem más, mint „zsidóuralom”. A Horthy-korban pedig széles körben népszerű volt a „kommunisták = zsidók” azonosítás. De napjainkban is lehet hallani olyan véleményt, hogy „a zsidók mindig az internacionalista, nemzetellenes, kozmopolita ideológiákat szerették”, illetve „a kommunizmus a zsidók műve, hogy a királyok és nemesek helyére kerülhessenek.”

Szerintem tehát három okból is érdemes egy kicsit körüljárni ezt a kérdést:

  1. Enélkül a Horthy-korszak antiszemitizmusa nem lenne érthető
  2. Ma is vannak, akiket kifejezetten érdekel ez a téma
  3. Megkísérelhetünk megérteni néhány fontos történelmi jelenséget: az asszimilációt és az antiszemitizmus

Tovább olvasom!