Kiállítás ajánló: az orosz avantgárd Budapesten és Bécsben

Az orosz forradalom centenáriumához közeledve több művészeti kiállítás is bemutatja a forradalmi időszak hivatalos művészetét, az orosz avantgárd alkotókat. Május 1-ig a Magyar Nemzeti Galériában látható egy jól összeválogatott orosz gyűjtemény, melyhez érdemes hozzánézni a Galéria Modern idők című tárlatát is, amely a magyar modernistákról ad áttekintést.

MNG

A művészet forradalma – Orosz avantgárd az 1910-1920-as években című kiállítás 2016. május 1-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában

 A budapesti kiállítással egyidejűleg Bécsben is látható egy kiállítás az orosz avantgárdról. A Chagalltól Malevicsig címet viselő tárlat június 26-ig látogatható az Albertina Múzeumban. Míg a magyar kiállításon hangsúlyosan jelenik meg a művészet történelmi háttere (a forradalmi mozgalmak, a bolsevik forradalom győzelme, majd a sztálini Szovjetunió), addig a bécsi kiállítás inkább az egyéni életművekre és a művészek közti személyes kapcsolatokra összpontosít.

 albertina

A bécsi Albertina Múzeumban 2016. június 26-ig látogatható a Chagall bis Malevich című tárlat

Marc Chagall (1887–1985) és Kazimir Malevics (1878–1935) a huszadik század első felének két kiemelkedő tehetségű orosz művésze volt. Az oroszországi zsidó családba született Chagall művészete leginkább egyfajta naiv szürrealizmusnak tekinthető. Alkotásait a nyugati dekadencia megnyilvánulásaként értelmezték mind a sztálini Szovjetunióban, mind pedig később a nácik is, ezért mindkét rendszer elől menekülnie kellett. Életének túlnyomó részét Franciaországban élte le.

Malevics a forradalmi orosz festészet egyik legjelentősebb alakja volt. Az 1910-es években előbb az orosz kubisták vezéregyénisége, majd saját stílusirányzatot alapított szuprematizmus néven. Geometrikus jellegű kompozíciói közül művészetfilozófiai tekintetben a Fehér alapon fehér négyzet című műve a legjelentősebb. Míg az orosz forradalom idején Malevics meghatározó alakja lehetett az orosz művészéletnek, addig a sztálini Szovjetunióban már nemkívánatosnak számítottak az avantgárd művészek, így Malevics is mellőzötten élte utolsó éveit.

 filmplakát

Chagall és Malevics egymással érintkező életútja és különösen Chagall szürreális képei ihlették a 2014-ben készült Chagall–Malevics című művészfilmet

Névtelen.png

Az erőszak a háború utáni Magyarországon

Balra a forradalmi törvényszék akaszt Sátoraljaújhelyen, jobbra a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményesei akasztanak Tabon

 Az 1919-es eseményekre szokás úgy tekinteni, mintha ez egy különösen erőszakos fejezete lett volna a magyar történelemnek. A vörös- és a fehérterror mértékéről, a halottak számának megbecsléséről immár évszázada vitatkoznak történészek, publicisták, politikusok és a történelem iránt érdeklődők. A véres „számháború” közepette pedig gyakran elfelejtkeznek arról, hogy az eseményeket azok összefüggéseivel együtt kellene vizsgálni. Ha ezt tennék, akkor kiderülne, hogy az első világháborút követően minden tekintetben megnőtt a társadalom erőszakossága. És pedig nem csak nálunk, Magyarországon, hanem mindenütt Európában, sőt még az Egyesült Államokban is. (Nem véletlenül ekkor következett be a gengszterkorszak…)

Már 1918 őszétől megfigyelhető az erőszakos cselekmények (lincselés, rablás, gyilkosság, merénylet, verekedés) számának növekedése, s a közállapotok majd csak az 1920-as évek közepére normalizálódtak Magyarországon. A történeti kutatások arra is rámutatnak, hogy a kortársak általában eltúlozták az erőszakos halált elszenvedők számát – még pedig általában úgy, hogy saját politikai ellenfeleiket feketítsék be ezáltal. Ha azonban összehasonlítjuk a magyar eseményeket más országok helyzetével, akkor azt láthatjuk, hogy nálunk arányaiban kevesebb áldozatot követelt az első világháború utáni forradalmi-polgárháborús időszak, mint orosz, német, osztrák, olasz vagy éppen finn területen. Ebbe feltehetőleg az is közrejátszott, hogy a Károlyi-kormány lefegyverezte a frontról hazatérő katonákat.

Az is figyelemreméltó, hogy a témán belül szinte csak a vörösterror és a fehérterror összehasonlításáról esik szó, arról pedig jóval kevésbé, hogy spontán lincselések már 1918 őszétől voltak; illetve a román megszállás idején statáriálisan kivégzett magyarok száma meghaladta a vörös- és fehérterror áldozatainak számát. Ezek a tények ugyanis kevésbé illeszkednek bele a bal- és jobboldal immár évszázados egymásra mutogatásába… Tovább olvasom!