Cső, Breuer!

Breuer Marcell (Pécs, 1902 – New York, 1981) az általa tervezett Vaszilij-székben

A kép forrása: https://www.dwell.com/article/design-icon-10-buildings-by-marcel-breuer-956d0193

Mi, magyarok szeretünk büszkék lenni arra, milyen sok felfedezést és találmányt köszönhet nekünk a nagyvilág a golyóstolltól a helikopterig, a hologramtól a számítógépig és az atombombáig, de még a szódát és a C-vitamint is gyakran tartjuk magyar eredetűnek. Nos, ezeknek így ebben a formában a fele se igaz. Nem magyar csinált először szódát vagy működőképes helikoptert, a számítógép és az atombomba létrehozása nem csak a magyar tudósok érdeme, Szent-Györgyi Albert a C-vitamin tömeges gyártásának kidolgozásában vett részt (és utóbb ezért kapott megosztott Nobel-díjat), Bíró Lászlónak és munkatársainak pedig a golyóstoll tökéletesítését köszönhetjük, nem pedig a feltalálását. Az első csőszéket azonban tényleg egy magyar formatervező alkotta meg: a pécsi születésű Breuer Marcell. Előtte és magyar pályatársai előtt tiszteleg az Iparművészeti Múzeum „Breuer újra itthon” című kiállítása, mely 2017. június 11-ig látogatható.

Nyiss a megbékélésre!

A kiállítás a Madách téren, az Örkény Színház előtt volt látható március 16-tól 30-ig

A kép forrása: http://www.kozoshalmaz.hu/kiallitas

 

Érdekfeszítő és előremutató kiállítást készített a fiatalokból álló „Közös Halmaz” elnevezésű csoport Budapest központjába, a Madách térre. Az Örkény Színház előtti téren ajtókat állítottak fel, melyeket kinyitva – fotókon, rajzokon és szövegeken keresztül – a 20. századi magyar történelem traumatikus eseményeivel, azok eltérő nézőpontból való értelmezéseivel szembesült az érdeklődő. A cél egyszerű: nem kell egyetértenünk, de megértenünk muszáj a mások szenvedését, életét, nézőpontját. Az egyes ajtók mögött egy-egy történeti probléma megjelenítése rejtőzött: 20. századi magyar politikusok megítélése, Horthy Miklós és Kádár János öröksége, mindennapossá vált jelképeink (mint például az Árpádsávok és a Nagy-Magyarország sziluett) hatása, a politikai rendszerek előnyei és hátrányai, a kollaboráció témája, a második világháború különböző áldozati csoportjainak sorsa, ’56-os történetek. Az ötletesen interaktív kiállítás a nézőt bevonva, elgondolkodtatva tette empatikusabbá. A kiállítás azzal a céllal született, hogy a múltfeldolgozást és ezáltal a társadalmi megbékélést azzal mozdítsa elő, hogy megértsük a más korban, más élethelyzetekben élt emberek dilemmáit és döntéseit.

Erre a fajta társadalmi léptékű terápiás kezelésre annál is inkább szükség van, mert a kitartóan ásott politikai lövészárkok lassan az egész országot behálózzák és foglyul ejtik azzal, hogy süketté és vakká tesznek a velünk egyet nem értők érveire, élethelyzetére, világnézetére, történelmi tapasztalatira, szenvedéseire. Érdemes tudnunk, hogy a pszichológiai kutatások szerint, ha valaki beleragad a saját sérelmeibe, akkor képtelenné válik empátiát érezni mások szenvedése iránt. Vagyis az áldozatok nem szolidárisabbak más áldozatokkal, hanem éppen ellenkezőleg: hajlamosak csak a saját fájdalmukat abszolutizálni, míg a másokéra érzéketlenné válnak. Éppen ezért fontos a párbeszéd, a mások álláspontjának, tapasztalatainak, élethelyzeteinek megismerése, hogy ne váljunk érzéketlenné ezek iránt, s ne ragadjunk bele a saját traumáinkba. A Madách téren felállított kiállítás olyan módszert alkalmazott, amilyet több nyugati országban is használtak a történelemtanításban (például a francia-német viszály, a gyarmatbirodalmak lakóinak, az amerikai rabszolgák, s más kisebbségek polgárjogi követeléseinek jobb megértésére). A kiállítás mindössze két hétig, március 16-tól 30-ig volt látható a Madách téren. Aki lemaradt róla, annak is érdemes megnézni az ígéretesen bemutatkozó Közös Halmaz csoport honlapját, s figyelemmel kísérni további terveik alakulását.

„Szabadon szolgál a szellem”

Az Eötvös Collegium jelmondata a Pátzay Pál által tervezett bronz emlékérmen

„Szabadon szolgál a szellem” – e szavakkal fogalmazta meg Keresztury Dezső, hogy a tudomány csak akkor tudja ellátni a társadalom, az emberiség üdvének előmozdítását, ha hagyják saját belső törvényszerűségei szerint fejlődni, s nem korlátozzák a tudományos kutatás szabadságát. Keresztury, az egykori magyar oktatási miniszter e szellemben igazgatta 1945 és 1948 között az ország akkor legszínvonalasabb felsőoktatási intézményét, az Eötvös Collegiumot – mindaddig, amíg az egyre gátlástalanabb politikai hatalom el nem lehetetlenítette az elitképzést és a tudományos szabadságot. A hatalom ugyanis nem viselte el az autonóm intézmények létét, és egyre erőteljesebben korlátozta a hivatalos propagandától eltérően gondolkodók mozgásterét. A józan ésszel dacoló, a jogbiztonságot felrúgó, értelmiségellenes politikai hatalmat elsöpörte az idő. Az okozott kárt azonban ez nem teszi semmissé.

A hatalom nemcsak diktatúrák idején próbálja korlátozni a tudományos szabadságot. Újra és újra megjelennek ilyen törekvések. Némelyik sikerrel jár, némelyik nem. Az elmúlt napokban két olyan eset került napvilágra, amikor történészként okkal aggódhatunk, hogy a hatalom visszaél az erejével – s eközben jelentős kárt okoz a tudománynak és a társadalomnak:

1. A CEU ellehetetlenítésére irányuló kormányzati törekvés az egyik. Stefano Bottoni történész kolléga kitűnően összegyűjtötte azokat az érveket, hogy a CEU elüldözése miért ártana a magyar történettudománynak, s a tágabb értelemben vett magyar tudományos életnek. Írásából csak egyetlen érvet emelnénk ki: jelenleg Magyarországon a CEU könyvtára az egyetlen, ahol hozzáférhetőek a külföldi tudományos kiadványok és adatbázisok. Ezekre se a magyar egyetemeknek, se az MTA kutatóintézeteinek nincs pénze.
2. Kevesebb visszhangot kapott az a minap kiszivárgott történet, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretében működő ’56-os Intézet történészei fegyelmit kaptak azért, mert szakvéleményt mondtak egy újság megkeresésére – s ebben kritikát fogalmaztak meg a Schmidt Mária irányításával zajló ’56-os emlékév plakátbotrányával kapcsolatban. Szögezzük le egyértelműen: elfogadhatatlan a történész kollégák megrendszabályozására, megfélemlítésére irányuló kísérlet. Ez az eljárás ugyanannyira botrányos támadás a tudományos élet és a kutatói szabadság ellen, mint a CEU-ügy – még ha sokkal kevesebbeket is érint, és kevesebben is szólalnak fel miatta.

Érdemes-e mindezt szóvá tenni, érdemes-e ezek miatt tiltakozni? Egyértelműen. Nemcsak azért, mert ez erkölcsi kötelességünk, hanem azért is, mert ha szó nélkül hagyjuk, akkor már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő áldozata a hatalom gátlástalanságának? És addig is aggódhatnánk, vajon mi is sorra kerülünk majd egyszer, ha nem azt és nem annyira akarjuk, mint a hatalom. Ez pedig épp ellentéte a szabadságnak.

• Számos tudományos intézményhez és kutatóhoz hasonlóan az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának igazgatótanácsa, valamint az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatói is nyilatkozatban álltak ki a CEU mellett.
• Az ’56-os Intézet fegyelmivel sújtott munkatársai iránti szolidaritásukat eddig kétszáznál is többen nyilvánították ki e petíció aláírásával.

„Liberális egyetem”

Ez egy igazi április elsejei bejegyzés. Nem abban az értelemben, hogy hülyéskedés lenne, hanem azért, mert tulajdonképpen nevetni lehet rajta.

A hét szabad művészet allegorikus ábrázolása

A kép forrása: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/free7.html

Legyen bár tudatlanság vagy néphülyítés a miniszteri szóhasználat célja, jó ha tudjuk az érettségi, illetve nyelvvizsga bukást megelőzendő: a „liberal arts college” kifejezés nem „liberális egyetem”-et jelent. (Ennél talán csak a „liberális kollégium” lenne rosszabb fordítás.) Az angol felsőoktatási intézmények egy típusát jelölő „liberal arts college” kifejezésnek ugyanis semmi köze nincs a 19. századi politikai ideológiához, a liberalizmushoz. Valójában ugyanis a klasszikus antikvitás idején (vagyis az ókori Hellász városállamaiban és Rómában) gondolták úgy, hogy a „szabad művészeteket” azért kell elsajátítania egy szabad embernek, hogy részt tudjon venni a közéletben. Ezt az örökséget vitte tovább a keresztény középkor is, amikor a kor tudományait „hét szabad művészet” (septem artes liberales) néven tanították. S ezt a régi hagyományt őrzi a „liberal arts college” elnevezés. A mai magyar felsőoktatásban a „szabad bölcsészet” nevű szak nevében köszön vissza ugyanez a tradíció.

Konferencia beszámoló – A Horthy-kori demokraták

2016. október 8-án a Történelemtanárok Egyesülete konferenciát és kerekasztal beszélgetést szervezett a magyar demokratikus hagyományokról. Az eseményről a TTE honlapján itt olvasható összefoglaló. A konferenciáról beszámolt a HVG is. A Horthy-kori demokratákról tartott előadásom ppt-je innen, szövege pedig innen tölthető le.

Konferencia ajánló: demokraták a történelemoktatásban?

Október 8-án szombaton a Történelemtanárok Egylete konferenciát szervez „Emlékezetkiesés, avagy demokratikus hagyományainkról” címmel. A konferencia előadásainak témája a 20. századi magyar demokratikus hagyomány, ennek jelentősége és helye a történelemoktatásban. A konferencia nyitóelőadását Tölgyessy Péter politológus tartja, majd Ablonczy Balázs, Paksa Rudolf, Paksy Zoltán és Rainer M. János történészek beszélnek a Horthy-kori demokratákról és a Kádár-kori demokratikus ellenzékről. A konferencia után kerekasztal beszélgetés lesz arról, hogy kell-e politikatörténeti kánon a történelemoktatásban, és ha igen, akkor milyen. További részletek az esemény facebook oldalán olvashatók.

Modern eszmék filmen: Harcosok klubja

A Harcosok klubja az ezredforduló egyik kultikus filmje volt. De nem csupán generációs film, hanem messze több annál. Igazi „kötelező darab”, mely az eltelt évek során semmit sem veszített varázsából. De miért érdekes nekünk itt a blogon? Azért, mert a film nem csak az 1990-es évek jobb megértéséhez használható forrásként, hanem a modernkori eszmetörténet számos képviselője és elmélete is szóba hozható a film kapcsán. Ráadásul az eszmetörténeti utalások egy izgalmas történetbe ágyazva és elgondolkodtató mondatokban megfogalmazva jelennek meg a filmben.

Néhány szempont a film eszmetörténeti rétegeinek és kulturális utalásainak felfedezéséhez:

A kulturális élet sokszínűsége

A kultúra és a művészetek érzékenyen és gyorsan reagáltak a kor legtöbb változására. A tudományos elméletekben megmutatkozó elbizonytalanodás megjelent a társadalomtudományi és bölcsészettudományi elgondolásokban is. Számos korabeli gondolkodó vélte úgy, hogy a természettudományok más jellegűek, mint a társadalomtudományok. Érvelésük szerint a természettudományok kutatói általános (mindig és mindenütt érvényes) törvényeket akarnak felfedezni, míg a társadalomtudományok művelői az egyedi jelenségeket értelmezik. Ehhez kapcsolódóan merült fel a kérdés, hogy vajon a társadalomtudományi kutatások képesek-e objektív (tárgyilagos) képet adni a valóságról. A fenomenológia irányzata egyenesen azt állította, hogy soha nem magát a valóságot vizsgáljuk, hanem azt az élményt, amit megtapasztalunk. A tudományok jellegéről és objektivitásáról szóló vita a modern tudománytörténetben azóta is többször fellángolt. Az elbizonytalanodásra válaszul Ludwig Wittgenstein azzal próbálkozott, hogy megkülönböztesse a tudományos és nem tudományos kijelentéseket. Nyelvfilozófiai kutatásai szerint ugyanis egy kijelentés lehet empirikus (azaz a valóságról szól és leírható logikai jelekkel) vagy misztikus (tehát nem empirikus kérdésekre vonatkozik, hanem olyanokra mint pl. az erkölcs, a vallás). Az elbizonytalanodás legjelentősebb irodalmi megjelenítői közé tartozott az osztrák Robert Musil, aki A tulajdonságok nélküli ember című többkötetes művében nem csak az Osztrák-Magyar Monarchiának állított emléket, hanem azt is hangsúlyozta, hogy a történelem számos más módon is történhetett volna. Musil regényét emellett az ideológiákkal szembeni bizalmatlanság hatja át.

A fejlődés hatása a mindennapokra

A 19. század végétől két terület fejlődött nagyon látványosan, átalakítva a mindennapi életet: az egészségügy és a közlekedés-kommunikáció. Az orvostudomány, az egészségügy és az élelmezésügy látványos fejlődésének köszönhetően jelentősen nőtt a születéskor várható élethossz. Ez leginkább a csökkenő csecsemőhalandóságnak és a tbc elleni sikeres küzdelemnek volt köszönhető. Ezek mellett a 20. századi orvostudomány egyik nagy áttörése volt az úgynevezett szulfonamidok alkalmazása. Ezek a gyógyszerek lehetővé tették, hogy egyes bakteriális megbetegedéseket egy injekció beadásával kezelni lehessen. Még az orvosok is hitetlenkedtek, hogy olyan betegek, akik korábban szinte biztosan meghaltak volna, most néhány nap alatt felgyógyultak. A fejlődés következő lépcsőfokát alapozta meg, hogy 1928-ban Alexander Fleming felfedezte az első antibiotikumot, a penicillint. Ennek tömeges alkalmazása a második világháború idején terjedt el, s ezzel egy sor, korábban rettegett betegség vált kezelhetővé.

A modern tudomány

A két világháború közötti időszak a tudományban és a technikai fejlődésben nem jelent önálló korszakot. Folytatódtak a 19. században megindult folyamatok (technikai fejlődés, modernizáció, gazdasági növekedés), a világháborúk erre csak átmenetileg, illetve kis mértékben hatottak (egyes technikai vívmányok kicsit lassabban terjedtek el, míg más kutatások kicsit felgyorsultak, a gazdasági növekedés pedig rövid időre megtorpant). Az alábbiakban azokról a jelentős tudományos felfedezésekről, elméletekről lesz szó, amelyek meghatározó hatást gyakoroltak a két világháború időszakában élők világképére. A 19. század második felében és a 20. század elején ugyanis több olyan meghatározó jelentőségű tudományos felfedezés és elmélet született, melyek megingatták az addig érvényesnek hitt világképet.