„Szabadon szolgál a szellem”

Az Eötvös Collegium jelmondata a Pátzay Pál által tervezett bronz emlékérmen

„Szabadon szolgál a szellem” – e szavakkal fogalmazta meg Keresztury Dezső, hogy a tudomány csak akkor tudja ellátni a társadalom, az emberiség üdvének előmozdítását, ha hagyják saját belső törvényszerűségei szerint fejlődni, s nem korlátozzák a tudományos kutatás szabadságát. Keresztury, az egykori magyar oktatási miniszter e szellemben igazgatta 1945 és 1948 között az ország akkor legszínvonalasabb felsőoktatási intézményét, az Eötvös Collegiumot – mindaddig, amíg az egyre gátlástalanabb politikai hatalom el nem lehetetlenítette az elitképzést és a tudományos szabadságot. A hatalom ugyanis nem viselte el az autonóm intézmények létét, és egyre erőteljesebben korlátozta a hivatalos propagandától eltérően gondolkodók mozgásterét. A józan ésszel dacoló, a jogbiztonságot felrúgó, értelmiségellenes politikai hatalmat elsöpörte az idő. Az okozott kárt azonban ez nem teszi semmissé.

A hatalom nemcsak diktatúrák idején próbálja korlátozni a tudományos szabadságot. Újra és újra megjelennek ilyen törekvések. Némelyik sikerrel jár, némelyik nem. Az elmúlt napokban két olyan eset került napvilágra, amikor történészként okkal aggódhatunk, hogy a hatalom visszaél az erejével – s eközben jelentős kárt okoz a tudománynak és a társadalomnak:

1. A CEU ellehetetlenítésére irányuló kormányzati törekvés az egyik. Stefano Bottoni történész kolléga kitűnően összegyűjtötte azokat az érveket, hogy a CEU elüldözése miért ártana a magyar történettudománynak, s a tágabb értelemben vett magyar tudományos életnek. Írásából csak egyetlen érvet emelnénk ki: jelenleg Magyarországon a CEU könyvtára az egyetlen, ahol hozzáférhetőek a külföldi tudományos kiadványok és adatbázisok. Ezekre se a magyar egyetemeknek, se az MTA kutatóintézeteinek nincs pénze.
2. Kevesebb visszhangot kapott az a minap kiszivárgott történet, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretében működő ’56-os Intézet történészei fegyelmit kaptak azért, mert szakvéleményt mondtak egy újság megkeresésére – s ebben kritikát fogalmaztak meg a Schmidt Mária irányításával zajló ’56-os emlékév plakátbotrányával kapcsolatban. Szögezzük le egyértelműen: elfogadhatatlan a történész kollégák megrendszabályozására, megfélemlítésére irányuló kísérlet. Ez az eljárás ugyanannyira botrányos támadás a tudományos élet és a kutatói szabadság ellen, mint a CEU-ügy – még ha sokkal kevesebbeket is érint, és kevesebben is szólalnak fel miatta.

Érdemes-e mindezt szóvá tenni, érdemes-e ezek miatt tiltakozni? Egyértelműen. Nemcsak azért, mert ez erkölcsi kötelességünk, hanem azért is, mert ha szó nélkül hagyjuk, akkor már csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő áldozata a hatalom gátlástalanságának? És addig is aggódhatnánk, vajon mi is sorra kerülünk majd egyszer, ha nem azt és nem annyira akarjuk, mint a hatalom. Ez pedig épp ellentéte a szabadságnak.

• Számos tudományos intézményhez és kutatóhoz hasonlóan az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának igazgatótanácsa, valamint az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatói is nyilatkozatban álltak ki a CEU mellett.
• Az ’56-os Intézet fegyelmivel sújtott munkatársai iránti szolidaritásukat eddig kétszáznál is többen nyilvánították ki e petíció aláírásával.

A kulturális élet sokszínűsége

A kultúra és a művészetek érzékenyen és gyorsan reagáltak a kor legtöbb változására. A tudományos elméletekben megmutatkozó elbizonytalanodás megjelent a társadalomtudományi és bölcsészettudományi elgondolásokban is. Számos korabeli gondolkodó vélte úgy, hogy a természettudományok más jellegűek, mint a társadalomtudományok. Érvelésük szerint a természettudományok kutatói általános (mindig és mindenütt érvényes) törvényeket akarnak felfedezni, míg a társadalomtudományok művelői az egyedi jelenségeket értelmezik. Ehhez kapcsolódóan merült fel a kérdés, hogy vajon a társadalomtudományi kutatások képesek-e objektív (tárgyilagos) képet adni a valóságról. A fenomenológia irányzata egyenesen azt állította, hogy soha nem magát a valóságot vizsgáljuk, hanem azt az élményt, amit megtapasztalunk. A tudományok jellegéről és objektivitásáról szóló vita a modern tudománytörténetben azóta is többször fellángolt. Az elbizonytalanodásra válaszul Ludwig Wittgenstein azzal próbálkozott, hogy megkülönböztesse a tudományos és nem tudományos kijelentéseket. Nyelvfilozófiai kutatásai szerint ugyanis egy kijelentés lehet empirikus (azaz a valóságról szól és leírható logikai jelekkel) vagy misztikus (tehát nem empirikus kérdésekre vonatkozik, hanem olyanokra mint pl. az erkölcs, a vallás). Az elbizonytalanodás legjelentősebb irodalmi megjelenítői közé tartozott az osztrák Robert Musil, aki A tulajdonságok nélküli ember című többkötetes művében nem csak az Osztrák-Magyar Monarchiának állított emléket, hanem azt is hangsúlyozta, hogy a történelem számos más módon is történhetett volna. Musil regényét emellett az ideológiákkal szembeni bizalmatlanság hatja át.

A fejlődés hatása a mindennapokra

A 19. század végétől két terület fejlődött nagyon látványosan, átalakítva a mindennapi életet: az egészségügy és a közlekedés-kommunikáció. Az orvostudomány, az egészségügy és az élelmezésügy látványos fejlődésének köszönhetően jelentősen nőtt a születéskor várható élethossz. Ez leginkább a csökkenő csecsemőhalandóságnak és a tbc elleni sikeres küzdelemnek volt köszönhető. Ezek mellett a 20. századi orvostudomány egyik nagy áttörése volt az úgynevezett szulfonamidok alkalmazása. Ezek a gyógyszerek lehetővé tették, hogy egyes bakteriális megbetegedéseket egy injekció beadásával kezelni lehessen. Még az orvosok is hitetlenkedtek, hogy olyan betegek, akik korábban szinte biztosan meghaltak volna, most néhány nap alatt felgyógyultak. A fejlődés következő lépcsőfokát alapozta meg, hogy 1928-ban Alexander Fleming felfedezte az első antibiotikumot, a penicillint. Ennek tömeges alkalmazása a második világháború idején terjedt el, s ezzel egy sor, korábban rettegett betegség vált kezelhetővé.